Ezüstszál, ne szakadj el!
EZÜSTSZÁL, NE SZAKADJ EL!
A fiatal férfi - mint oly sok fiatal - szerette a száguldást az autóval. Most is az autóban ült, a mérőműszer egyre magasabb értéket mutatott. Valahogy úgy érzékelte mindig, hogy a kocsi súrlódó suhanása kiszakítja térből és időből. 28 évesen már elviselhetetlennek tartotta az életét. Úgy érezte minden összeomlott körülötte, mintha a sors is ellene esküdött volna. Tehetségesnek tartották, mindenki sokat várt tőle, de ő úgy vélte, nem tud megfelelni az elvárásoknak. Mintha senki sem szeretné, mintha minden összeesküdött volna ellene. Munkahelye megszűnt; valaki rosszindulatú gyanúsítgatás, vádaskodás vette körül. A vizsgálatok súlyos betegséget sejtettek. Régi barátnőjének – akivel három évig járt, s akit nagyon szeretett – már akadt új udvarló, persze neki is volt új lány, aki ragaszkodott hozzá. Ám, ő is nehezen szakadt el eddigi idős mentorától, aki apját, aki soha nem törődött vele, pótolta. Az új kedves váratlanul teherbe esett, ő pedig ráadásul – maga is belátta – egyre kevésbé tudott ellenállni a szertelen életnek.
Vezetés közben is szétszóródtak gondolatai, amelyek a „Hogyan tovább?” - kérdését őrölték. Talán sehogy! – legyintett lemondón. Ismét elkalandozott, bár próbálta kordában tartani a felbukkanó képzeteket. Hirtelen elveszítette uralmát a kormány fölött. Talán csak tizedmásodperc telt el eszmélete elvesztéséig, de e töredéknyi idő alatt, mintha eléje vetítődött volna egy képsorozatban egész életének minden eseménye. A gazdag, színes és tartalmas képek után már mintha nem is érzékelne semmit.
A következő pillanatban újabb képek bukkantak fel tudatában. Ez is a múlt vagy a jelen? – kérdezte önmagától, hiszen egy szobában feküdt a műtőasztalon a teste; lelke vagy szelleme a mennyezet magasságában lebegett, s mintha egy ezüstszál kötötte volna össze ezt a gondolkodó, látó lelket, illetve szellemet a megtört testtel. A Jupiter lámpa fényében minden mozdulatot látott, hangot hallott. A késpenge könnyedén siklott a magát megadó testen, drótokat, csöveket vezettek az ereibe, de ő nem érzékelte a fájdalmat. Békésen figyelte az eseményeket. A műtőasztal körül egy stáb tevékenykedett, halk, de határozott utasítások hangzottak el. A mellette levő asztalon pityegő gép a csúcsos vonalak után egyre gyakrabban hagyott ki. A szívet pumpálni kellett egy géppel, hogy újra erőre kapjon. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte a műszerfalat.
A békés szemlélődést mintha egy különös hang szakította volna meg: ha elszakad az ezüstfonál, te elszakadsz a földi léttől. Hirtelen más színben látta egész sorsát. Felvillant édesanyja kétségbeesett sírástól eltorzult arca – eddig úgy vélte, hogy a bátyját jobban szereti, mint őt. Látta apja zokogástól rázkódó vállát, akinek idegbeteg barátnője gonosz pletykája azt sugallta, mintha nem az ő gyermeke lenne, pedig úgy hasonlítottak testvérével egymásra pici korában a képek tanúsága szerint, mintha ikrek lennének. Apja követelményei, szigorú magatartása ettől kezdve – mindössze 12 éves volt – mostoha bánásmódot jelentett számára. Látta barátnőjét, akinek testében kibomlóban egy kis csíra, egy új élet. A parányi jövevény tele várakozással árvaként lépje át az élet küszöbét? Látta, hogy az ezüstszál láthatatlan köldökzsinórként köti testi porhüvelyéhez. Ezüstszál, ne szakadj el: élni akarok! – próbálta kiáltani. Új életciklust kezdek: egy új, felelősségteljesebb, munkás életet. Ezzel egyidejűleg a műszerfal jelezte: a szívverés egyenletessé, ritmusossá vált.
Fellélegzett az orvos csoport minden tagja, és hangos üdvrivalgásban tört ki. A beteg ismét ájulásba zuhant…
Cmd+V
